(Ki)tanulás

A kitanulás (unlearning) annak a képessége, hogy másként gondolkodjunk és cselekedjünk, elhagyva a rögzült és sokszor a továbblépést vagy az új helyzetekhez való alkalmazkodást gátló, megnehezítő rutinokat és tudásformákat. Nem felejtést jelent, hanem a korábban szerzett tudások és tapasztalatok elengedését.  Mivel a tanulás általában hosszú és összetett folyamat, így a kitanulás is az. Az ismerős dolgok biztonságát az ismeretlen bizonytalansága és kockázata váltja fel, de az új tapasztalat nyújtotta perspektíva, a változás és változtatás lehetősége megerősít e kihívásokkal terhes folyamatban.

Az OFF-Biennálé önszerveződő civil közösség, amely annak idején, 2014-15-ben egy krízishelyzetre megfogalmazott válaszként született. A magyarországi állami művészeti intézményrendszer centralizációja, politikai kitettsége és távolodása a szakmaiságtól sokunk számára nem tette lehetővé, hogy munkánkat továbbra is ebben a keretben képzeljük el. Úgy kezdtünk valami gyökeresen másba, hogy tulajdonképpen magunk sem tudtuk, merre induljunk, milyen módon szerveződjünk, hogyan váljunk felelősségteljes és önazonos közösséggé, amely összefogja és felerősíti a kritikai hangokat, az együttműködés új módjait és a másként cselekvés új tereit teremti meg. Úgy hajtottuk a biciklit, hogy közben szereltük, szoktuk mondani. 

Ekkorra jónéhányunk rendelkezett már számottevő szakmai tapasztalattal, csináltunk projekteket erre és arra, a tudásunk és tapasztalatunk legerősebb alapját azonban az intézményi munka adta: a múzeumokban, galériákban, egyetemeken eltöltött évek. Minden nehézkedésük, belső feszültségeik, egyre fokozódó anyagi bizonytalanságuk ellenére is az intézmények legtöbbje mégis biztosított egy erős tudásbázist és kiszámíthatóságot, egy alapot, amitől ellökhettük magunkat. Ezeknek az intézményeknek a működése meglehetősen kötött volt, bizonyos szabályok előre lefektetésre kerültek, a rugalmasság és a változtatás láthatatlan keretek közé szorult. Sokat alkalmazkodtunk, ezt is megtanultuk, hiszen kisgyerek korunktól az intézményekhez való alkalmazkodás volt a túlélés alapvető feltétele.

Ahogy a politikai légkör egyre nehezebbé vált az országban, az általunk sokra tartott értékek képviselete intézményi szinten ellehetetlenült, a rendszerszintű elnyomás egyre kiterjedtebbé vált, megpróbáltunk elképzelni egy másik valóságot. És nemcsak elképzelni, de megélni és átadni is megpróbáltuk. Úgy tenni, mintha. Mintha lehetne önerőből, biztos források és infrastruktúra nélkül felépíteni egy nemzetközi biennálét. Eljátszottuk, és így végül közösen felépítettük. Működött, de ehhez – erre mi is közben, olykor utólag jöttünk rá – el kellett engednünk egy csomó tudást és tapasztalatot, felismerni és megállítani beidegződéseket, amelyek egy felettünk álló, egyszerre biztonságérzetet nyújtó és közben kötöttségeke egyaránt adó keretrendszer meglétét feltételezték, mert ezúttal mi magunk rajzoltuk meg a kereteket, sokszor újra és újra. Sokat tanultunk az intézményi munka által, hatékonyak voltunk, fegyelmezettek, szigorúak önmagunkhoz, de végül nem ezek mentén jutottunk tovább. Lemondtunk többek között a korábban adottnak tételezett állami és önkormányzati támogatásról, és egy új finanszírozási struktúrán kezdünk dolgozni, amely nemzetközi együttműködések és (kisebb részben) a még gyenge, de alakuló hazai magántámogatói rendszerre épít. 

Meg kellett megtanulnunk egy új, formálódó közösség működését, kialakítani a döntéshozatali formákat, az együttműködések finom és érzékeny rendszerét, amely dominancia nélkül, sokféleképpen, kerülőutakkal és zsákutcákkal, de egy irányba megy. 

Egy női kollektíva – mint amilyen az OFF-Biennále Budapest – kontextusában a kitanulás a patriarchális struktúrákat fenntartó normák és gyakorlatok kritikai vizsgálatát és elutasítását is jelenti, a nők eltérő élettapasztalatainak felismertetését és elfogadtatását. A közösségi működés előfeltételezi egymás történeteinek a meghallgatását és megértését, az identitásbeli különbségek elfogadását. Ez a sokfelől érkező apró szál fonódik össze a kollektív tanulásban. A kitanulás mérlege nem negatív, nem veszítünk tudást, de áthelyezztük, átfordítjuk, átalakítjuk.

Ennek folyamata egy évtizede zajlik. Nem mondhatjuk, hogy megérkeztünk valahová, de azt sem, hogy nem. Talán magunk sem gondoltuk volna, de nemcsak az intézményi tudás sok aspektusát kellett a kitanulás folyamatának alávetni, de sokszor azokat a működésmódokat is, amelyeket magunk alakítottunk ki. Sok év után is újra- és újratanuljuk az együttműködést, a kommunikációt, az alkalmazkodás és az alkalmazkodás megtagadásának módjait. És mindezt a saját kárunkon, és örömünkre tesszük. Van még mit kitanulni. 

Hosszú távú támogatások, stabil szervezeti háttér és jogbiztonság nélkül a civil szervezetek erőforrásait azok a személyes elkötelezettségek jelentik, amelyek nélkül nem születik változás, de amelyek nem feltétlenül elegek a változás megerősítéséhez. A biztonságosnak tűnő háttérről gondolkodva már nem jut eszünkbe az intézményi háló, sokkal inkább az a szakmai munkára, szolidaritásra, barátságokra épülő szövetség, amelyet az elmúlt évtizedben kialakítottunk. És amely, tegyük hozzá, éppen azáltal kerül mindig újra veszélybe, mert túl nagy terhet rakunk rá. Az önkizsákmányoláshoz, kiégéshez, kifáradáshoz vezető, személyes és közösségi erőforrásokat egyaránt felemésztő magunk felé irányuló elvárásokat éppúgy meg kell tanulunk kitanulni, mint sok más rossz rutint. És ez talán még nehezebb is.