A feszültségeket csillapító facilitáció

Minden olyan környezetben, ahol emberek egy csoportja együttműködik, természetes, hogy felüti fejét a konfliktus. Legyen szó munkacsoportról, közösségi megbeszélésről, vagy oktatási helyzetről, az eltérő vélemények, személyiségek vagy világnézetek feszültséghez vezetnek. Mindennek azonban nem kell kártékonynak lennie. Itt válik fontossá a facilitátor szerepe. A facilitátor célja, hogy minden résztvevő számára biztosítsa, hogy meghallgatva érezze magát, miközben a csoportot a közös célok, célkitűzések és utak felé tereli.

A nézeteltérések természetes részét képezik a csoportdinamikának. A facilitátorok meg tudják előzni a konfliktusokat azáltal, hogy támogatják az aktív hallgatás kultúráját, és arra ösztönzik a résztvevőket, hogy megértsék egymás nézőpontját, mielőtt következtetéseket vonnának le. Félreértések esetén a félreértések megelőzése érdekében és a kölcsönös tiszteletet jegyében a facilitátor tisztázhatja vagy összefoglalhatja az álláspontokat. A közös nevezők azonosításával és a vitás pontok egyértelmű megfogalmazásával a facilitátorok segíthetnek a résztvevőknek abban, hogy nézeteltérések helyett a közös célokra összpontosítsanak. Azokban az esetekben, amikor az érzelmek elszabadulnak, a facilitátor már a konfliktus tényének puszta elismerésével is képes csillapítani a feszültséget. A probléma megnevezése lehetővé teszi a résztvevők számára, hogy hátralépjenek és távolabbról vegyék szemügyre a kérdést. A faclitátorok szünetet is javasolhatnak, hogy a feleknek legyen idejük lenyugodni és elgondolkodni. Szükség esetén egyéni beszélgetéseket is lefolytathatnak az ütköző nézőpontok jobb megértése érdekében, elősegítve ezzel, hogy a felek meghallgatva és megbecsülve érezzék magukat. A legfontosabb azonban az, hogy – amint azt Elja Plíhal és Zuzana Kašparová tanította nekünk egy facilitációs workshopon – a facilitáció lényege abban az elképzelésben rejlik, hogy egy szereplő viselkedése az egész dinamikájának tünete. A facilitátor szerepe az, hogy megfejtse ezt a dinamikát és kiigazodjon benne. Az általunk megismert facilitációs technika olyan megoldásokkal szemben kínál alternatívát, mint az egyénnek az érintett közösség bevonása nélkül történő kirekesztése, elutasítása vagy megbüntetése. Ezért játszik fontos szerepet a restauratív, illetve transzformatív igazságszolgáltatásban.

A 2024-es Matter of Art Biennále keretében megrendezett nyári táborban különböző társadalmi osztályokból származó gyerekek vettek részt: Prága 7. kerületében (a főváros egy nagyon dzsentrifikált városrészéből) élő gyerekek, ukrán menekültek gyerekei és az ostravai Přívoz negyedből (a város szociálisan problémás környékéről) érkező gyerekek. Elkerülhetetlenek voltak a konfliktusok, amelyek az egész társadalomra kiterjedő feszültségeket tükrözték. A gyerekek között kialakult konfliktusokat a restauratív szemléletű tábori tanácsadók facilitációs technikák segítségével oldották fel. A konfliktusban álló felek teret kaptak arra, hogy elmondják egymásnak a saját oldalukat, majd a konfliktus által érintettek kifejthették, milyen hatással volt rájuk a konfliktus, végül pedig mindkét fél közösen dolgozhatott azon, hogy kitalálják, hogyan tudnak a továbbiakban együttműködni és kommunikálni egymással. Mindez felnőtt facilitátorok felügyelete és iránymutatása mellett zajlott. Nekik köszönhetően például nemcsak két egymással nehezen szót értő felső-középosztálybeli, illetve nagyon marginalizált hátterű lány vált képessé egymás mellett létezni és egy csoportban dolgozni, de az egész csoport sem esett szét a konfliktusuk következtében.

Nagyon inspirálónak találtuk azt, ahogyan a mediátoraink/tábori tanácsadóink közelítettek ehhez a konfliktushoz egy olyan időszakban, amikor úgy érezzük, hogy a kulturális szervezetek túlélése az emberek, kezdeményezések és szervezetek széles körével való együttműködésen és egyetértésen múlik. A közös nevező megtalálása és az érzékelt ellentétek közötti eligazodás nemcsak a kulturális szférában, de a társadalom egészében is fontosnak látszik. Társadalmainkban – olyan okok miatt, mint a dzsentrifikáció, a társadalmi egyenlőtlenséget reprodukáló oktatási rendszerek vagy az erőforrások egyenlőtlen elosztása a nagyvárosok javára az ország más régióival szemben – egyre kevesebb az olyan hely, ahol a különböző társadalmi hátterű emberek találkozhatnak és kapcsolatba kerülhetnek. A táborral olyan teret teremtettünk, ahol a különböző kulturális és társadalmi háttérrel rendelkező gyerekek találkozhattak egymással. A tábor után, amikor kikértem egy prágai lány véleményét, az ostravai gyerekeket „furcsának” nevezte. Ebből úgy tűnhet, hogy a projekt kudarcot vallott, hogy tovább erősödtek a társadalmi sztereotípiák, a rasszizmus stb. Én azonban emlékszem az általános iskolából azokra a gyerekekre, akiket akkor „másnak” és „furcsának” tartottam – akik nagyon más háttérből jöttek. Csak évekkel később értettem meg viselkedésüket és hozzáállásukat. De vajon a mai gyerekek, akik társadalmilag homogén terekben mozognak, találkoznak-e egyáltalán ilyen szokatlansággal? Nem fontos-e az efféle idegenkedés megtapasztalása ahhoz, hogy a köztereink demokratikussá, heterogénné és befogadóvá váljanak? Nem kellene megtanulnunk együtt élni azokkal is, akiket „furcsának” tartunk? Vajon nem ez lenne a kultúra szerepe most, hogy más intézmények kudarcot vallanak?