Kiigazodás a különbözőségeken

A kommunikáció – gyerekek között éppúgy, mint felnőttek között – munkát igényel. Akár megértésre, barátságra, határok kijelölésére, vagy csak egy üzenet átadására törekszünk, ez a folyamat gondoskodást igényel. Fontos, hogy átsegítsük ezen a különböző társadalmi és kulturális háttérrel rendelkező felnőtteket és gyerekeket. A különbözőségeken való kiigazodás folyamatos és állandó gyakorlat, még, ha leginkább csak akkor is kerül szem elé, ha konfliktus alakul ki. Tereza Havlínkova fotóművésszel beszélgettünk, hogy külső nézőpontból kapjunk képet arról, hogyan is igazodjunk ki különbözőségeken. Ő fotózta A kicsinyek nagy földje című, gyerekeknek rendezett alkotótábort, amely a tranzit.cz által szervezett Matter of Art biennále keretében 2024 nyarán zajlott Prágában, Csehországban.

Tereza S.: Volt valami előzetes elképzelésed arról, hogy mit fogsz fotózni?

Tereza H.: Tudtam, hogy ez egy gyerektábor, és hogy a csoportos tábori foglalkozásokat kell majd fényképeznem. Tudtam, hogy prágai és ostravai gyerekek lesznek ott, és tudtam, hogy az ostravai gyerekek egy csoportként érkeznek a táborba. De főleg amiatt aggódtam, hogy hogyan fogok tudni beltérben fotózni – milyen fényviszonyok lesznek, és így tovább.

Tereza S.: Valójában három csoport volt a táborban. Voltak a Prága 7. kerületéből érkezett gyerekek, akiket a szüleik írattak be, aztán voltak az ostravai gyerekek, akikkel a TV Páteř kollektívának köszönhetően kerültünk kapcsolatba, de voltak a táborban ukrán gyerekek is.

Tereza H.: Hű, én csak a prágai és az ostravai gyerekek közötti különbséget vettem észre. A prágai gyerekeket a szüleik hozták a helyszínre, de az ostravai gyerekek egy csoportban jöttek, és egyértelmű volt, hogy romák, és hogy nem a szüleik jöttek velük, hanem kísérők. Először a kísérők nem is hagyták, hogy fényképezzek. Bár tudták, hogy a tranzittal vagyok, éreztem egyfajta bizalmatlanságot a részükről, és látszott, hogy féltik a gyerekeket a fotózástól – féltették őket a kizsákmányolástól vagy a bántalmazástól, ha a fotók felkerülnének az internetre. Ugyanakkor nem lett volna értelme kihagyni a roma gyerekeket a fotózásból. Ha a roma gyerekek kivételével mindenki mást lefényképeznék, akkor csak kizárnám őket. De megértem, hogy ezek a nők feleltek a gyerekekért, és emiatt óvatosak voltak. Végül aztán pont az ellenkezője történt. Pillanatok alatt én lettem ott a legérdekesebb ember, és főleg az ostravai gyerekek voltak kíváncsiak rám. Vonzotta őket a nő a hatalmas fényképezőgéppel, és mókásnak találták, hogy lefotózzák őket. Muszáj volt elmagyaráznom nekik, hogy rajtuk kívül másokat is le kell fényképeznem. Így aztán onnan, hogy azon agyalok, mennyire van értelme kizárni a roma gyerekeket a fotózásból, oda jutottam, hogy egész idő alatt próbálom nem csak ezt a kis csoportot fényképezni. De még az ostravai csoportban is voltak olyan gyerekek, akik félénkebbek voltak, és akik visszafogták magukat. Általánosságban azonban az ostravai gyerekekkel könnyebb volt az interakció – jobban érdeklődtek irántam, tudni akarták, hogy mit csinálok ott, mit és hogyan fotózok, hol élek, honnan jöttem és így tovább. Többet beszélgettek velem.

Tereza S.: Volt még más is, ami megragadta a figyelmed?

Tereza H.: Amire fény derült – mint minden hasonló tanulótérben –, az az egyes gyerekek eltérő háttere volt: különbség volt abban, mennyire képesek együttműködni, megérteni, hogy mit kérnek tőlük. Látszott, hogy egyes gyerekek hasonló foglalkozásokhoz vannak szokva, mások kevésbé. De az egyes gyerekek életkora és személyisége is szerepet játszhat ebben.

Tereza S.: Hogyan jellemeznéd a gyerekek közötti viszonyokat?

Tereza H.: Volt egy nyelvi akadály. A gyerekek egy része ukránul beszélt – talán az nekik könnyebb volt –, a többiek pedig nem értették őket. Azt hiszem, a csoportok általában nemigen keveredtek egymással – egy prágai fiút kivéve, akinek komoly vezetői ambíciói voltak, és megpróbált mindenkit irányítani, úgyhogy ő mindenkivel kommunikált. Nekem is megpróbált dirigálni. :)

Fokozott empátiát érzek azok iránt, akik valamilyen módon hátrányos helyzetűnek látszanak. Ezért aggódtam különösen az ostravai gyerekek miatt. Anyáskodóbb voltam velük, jobban figyeltem arra, hogyan bánnak velük, hogyan bánok velük én magam. Aztán viszont felháborított, hogy gúnyolódni kezdtek egy prágai lányon, akinek rövid volt a haja. Azt kiabálták, hogy leszbikus, és ezt kimondottan sértésnek szánták. Nekem úgy tűnt, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a jelenséggel, amivel még sosem találkoztak, ezért olyasmihez nyúlnak, amit valahol a külvilágban hallottak a rövid hajú nőkkel kapcsolatban. És úgy döntöttek, hogy így szembesítik a lányt azzal, hogy furcsának találják. Úgy éreztem, nem az én feladatom, hogy bármilyen módon beavatkozzak – végtére is csak azért voltam ott, hogy fotózzak. Emberi szinten viszont éreztem, hogy ez helytelen, és közbe kell avatkoznom. Már csak azért is, mert nekem is rövid a hajam, és tudom, milyen kellemetlen, amikor az emberek megjegyzést tesznek rá. Tizenhárom évesen ugyanúgy megesik ez az emberrel, mint harmincévesen, ráadásul férfiak, nők és gyerekek egyaránt megjegyzést tesznek rá, szóval ez nem az a fajta támadás, ami csak az emberek egy bizonyos csoportjától jön. Én ezt sértésnek éreztem, és azt láttam benne kifejezésre jutni, hogy ezeket a gyerekeket valamiért irritálja a lány fizimiskája. Innentől fogva az empátiám arra irányult, akit pusztán amiatt ér támadás, ahogy kinéz, ráadásul szerintem a lány ennek nem is feltétlenül volt tudatában. Abban a közegben, ahol ő él, valami prágai közösségben, valószínűleg nincs abban semmi különös, hogy rövid haja van.

Tereza S.: Amennyire én tudom, életében először hallotta a leszbikus szót, és nagyon összezavarta a gyerekek viselkedése. Nem értette a dolgot. De aztán elmondta nekem, hogy az iskolájában is tettek már megjegyzést a gyerekek a hajára, úgyhogy ez nem volt számára akkora újdonság.

Tereza H.: Azt éreztem, hogy talán olyanokra haragszik, akinek viszont eszközei sincsenek ahhoz, hogy felfogják és felismerjék, mit is csinálnak. Nyilván senkit nem akarsz ragadozónak látni – nem akarod gonosznak tartani az embereket, hiszen fel lehet fejteni, honnan eredhet ez a fajta félreértés. Ráadásul ott és akkor nem igazán tudsz ellene tenni semmit. Főleg, mivel a rád osztott szerepkörben se nem vagy abban a helyzetben, hogy kapcsolódj vagy beavatkozz, se nem rendelkezel a szükséges eszköztárral. Tudod, hogy valahogy kezelni kellene a helyzetet, de nem te vagy a felelős személy – sem a felkészültséged, sem a szakképesítésed nincs meg hozzá. A helyzetről két dokumentumfilm is eszembe jutott: az egyik a Dům bez východu (Ház kijárat nélkül), a másik a Dajori. Mindkét film elviselhetetlenül nehéz; arról szólnak, hogyan szembesülnek emberek olyan problémákkal, amelyek megoldása nem áll hatalmukban. Mindkét film roma családokról szól, de fehérek készítették őket. Az én helyzetem más volt; nekem nem kellett olyan etikai problémákkal megküzdenem, mint a filmeseknek – rám volt osztva egy feladat, és ennyi. De egy nem roma filmesnek van egyáltalán felhatalmazása arra, hogy ilyen történeteket moziban közzé tegyen? Beleszólsz valaki más életébe, arra kényszeríted, hogy szembenézzen a helyzetével, amihez talán nincs is elég ereje vagy képessége. Milyen lehetőségük van arra, hogy egy audiovizuális produkcióban önmagukat ábrázolják? Mindenféle kérdés felmerült bennem. Nem ellentmondásos az efféle szociális manipuláció a kulturális szférában? Rendelkezik-e akkora jelentőséggel és eléréssel, amilyet szeretnénk? Nem inkább kölcsönösen haszontalan, érzéketlen és veszélyes?